Csillogó ajándékok az avarban és az égbolton - Ilyen volt évadzáró Gondolatszikrák programunk

Gondolatszikrák sorozatunk harmadik évadát is csillagokról szóló programmal zártuk, ahol az éjszakai erdő hangjain és eső utáni illatán túl az égboltban is gyönyörködtünk.

Csendbe burkolózó, sejtelmes erdő és csodálatos esőillat fogadott minket a Tőserdőben legutóbbi Gondolatszikrák programunkon. A téma ezúttal az éjszakai erdő megismerése és az éj ajándékainak megélése volt, amit szokásos augusztus végi, csillagokról szóló beszélgetésünkkel kapcsoltunk össze.

Ezúttal is vendégünk volt Szabó Balázs, a Kecskeméti Planetárium munkatársa, aki csillagképekről, a csillagok belső működéséről és a világűr elképesztő távolságairól is mesélt nekünk. Mi pedig most egy szubjektív beszámolót hozunk néhány értékes gondolattal, ami a program során is felmerült.

A nappal és az éjjel határán

Sétánk a vízre hangosan megérkező vízimadarakkal indult, majd szép lassan elcsendesedtek a madárhangok. Épp alkonyatkor vágtunk neki éjszakai túránknak, néhány perccel naplemente után, így végignézhettük, ahogyan a nappali zsongás éjszakai sejtelmességbe vált.

"Becsüld meg a szegélyek és peremterületek adta lehetőségeket, mert gazdagabb biodiverzitással rendelkeznek és új lehetőségeket kínálnak"

- szól a permakultúrás tervezés egyik alapelve, amit élőben is megfigyelhettünk sétánk során. Térben könnyű ezt a sokszínű határt elképzelni: az erdő és a rét, vagy a holtág és az ártéri erdő határa mind-mind olyan peremterületek, ahol különösen nagy a biodiverzitás.

Egyszerre adnak ezek élőhelyet két különböző élettér élőlényeinek, akik ráadásul mindkét élőhely előnyeit hasznosíthatják. Gondoljunk például a hódokra a Holt-Tisza partján, akik idejük jelentős részét töltik a vízben, de váraikat már a parton építik, egyszerre száraz és víz alatti részekkel.

Hódokkal ugyan nem találkoztunk, az alkonyat így is mutatott nekünk néhány érdekességet. Itt épp indulásra készen várjuk a szokásos bemutatkozókört.

Kicsit távolabbra vezet, ha a peremterületeket nem térben, hanem időben értelmezzük, pedig éppen erről van szó alkonyatkor is. A naplemente utáni időszak egy elnyújtott és nem éles határvonal, mégis minden nap elkerülhetetlenül bekövetkezik. Időszakában még hallhatjuk a nappal aktív és éppen nyugovóra térő vízimadarak utolsó szárnycsapásait, de fokozatosan rázendít a tücskök és békák alkotta éjjeli kórus is.

Igazán forgalmas időszak ez két ellentétesnek tűnő pólus, a világos és sötét világok találkozási pontjaként.

Ha denevérekre vagyunk kíváncsiak, akkor is ez az egyik legalkalmasabb megfigyelési időszak a hajnal mellett. A világosabb égbolt fényesebb hátteret biztosít nekik, így könnyedén megpillanthatjuk röptüket, ha felfelé fordítjuk tekintetünket. Mi is láttuk őket a holtág partján sétánk során, ahogy akrobatikus mozdulatokkal vadásztak a levegőben, a víz és az erdő határán.

A Tősben jellemzően az idősebb fák odvaiban élnek, fajtól függően pedig akár több százan is alkothatnak kolóniát. Az öreg erdő odvas fái és a táplálékul szolgáló rovarok számukra is remek élőhelyet biztosítanak.

Ha többet is szívesen olvasnál a denevérekről, ajánljuk két márciusi cikkünket, melyben a Színeskert denevérodúja mellett arról írtunk, milyen szerepük lehet a denevéreknek a szúnyogok számának szabályozásában, mérgező vegyszerek helyett.

Az erdő sejtelmes arca és a csend

Ahogyan elindultunk befelé az erdőben, a fokozatos sötétedés mellett az egyre sűrűbb lombok is hamar elrejtették a fényeket. A sötétben a beszélgetések is időről-időre elhalkultak, ilyenkor pedig igazán átélhettük az éjszaka nyugodt, csendes, ám hangokban egyáltalán nem szegény világát. A tücskök ciripelése vagy a Kis- és Nagy-Sulymos-tavak között átvezető szakaszon különösen hangos békák kuruttyolása állandó háttérzajt adott, miközben az erdő varázslatos világáról beszélgettünk.

Izgalmas volt megfigyelni a lombok különleges, rejtélyes sziluettjeit a sötétben, melyek egészen más hangulatot kölcsönöztek az ösvénynek egy nappali túrához képest.

Figyeltünk arra, hogy végig lámpa nélkül sétáljunk, ami egyszerre volt bátorságpróba és segítette a valódi elmélyülést is. A látásunk sötétben alkalmazkodik a kevés fényhez, így a nyitottabb részeken egészen jól lehetett látni, de a zártabb, sötét szakaszokon sem maradtunk teljesen támpontok nélkül.

Ilyenkor más érzékszervek, főleg a hallás és a tapintás vették át a főszerepet. Nappal talán észre sem vesszük, de éjjel különösen feltűnik a talaj változó textúrája, érintése a talpunk alatt - még túracipőben is.

Az ösvény általában kijárt, keményebb talajáról lelépve hamar érzékeljük a puhább avart és az útszéli növényeket. A levelek ropogását hallani is lehet ilyenkor, így gyorsan rájövünk, hogy a kijárt utat máshol kell keresni.

Ahhoz pedig az éjszaka sötétje remek társ, hogy ezt igazán átélhessük és megfigyelhessük.

Utunk során egy harmadik érzékszerv, az orrunk is szerepet kapott. A megelőző napok esői után csodás esőillat várt minket az erdő, így nemcsak a nappal és az éjszaka, hanem a száraz és egy picit kevésbé száraz erdő közötti különbségeket is megfigyelhettük. Egészen hűvös is lett az éjszaka, ami kissé meglepő is volt a nyári hőhullámok után.

Itt még teljes fénynél látható a túrázó csapat, de a háttérben már felsejlik az éjszakába váltó erdő sötétje.

Váratlan helyen megjelenő csillagok

Az erdei ösvényen is voltak olyan nyitottabb részek, ahol egy-két csillag előbukkant a lombok közül. Az első fénypontokat mégsem fent, hanem lefelé nézve, az avarban fedeztük fel.

Először csak egy ilyen pontot vettünk észre és csodáltunk meg, majd fokozatosan jöttünk rá, hogy nincs egyedül: tele volt az ösvény széle apró csillagokkal, melyek a legsötétebb szakaszokon voltak a legpompásabbak.

Igen, szentjánosbogarakkal találkoztunk. A szentjánosbogarak (Lampyridae család) apró, lágy testű rovarok, amelyek leginkább arról híresek, hogy képesek biolumineszcenciára, vagyis fényt kibocsátani. Ezt a világítást a potrohuk speciális sejtjeiben előforduló kémiai reakció hozza létre. Azért is lepődtünk meg nagyon, mert rajzásuk inkább június-júliusra tehető, augusztus végén már kevésbé láthatóak nagy számban fénypontjaik.

Így tehát előbb fedeztünk fel csillogó pontokat az avarban, mint az égbolton. Az erdő újabb csodálatos ajándékkal lepett meg minket, ami aztán a teljes programnak is meghitt és igazán közösségi hangulatot kölcsönzött. A természet segítette, hogy kapcsolatba lépjünk vele, és ezáltal egymással is.

Helyünk a Világegyetemben

A Vadászkastély előtti rétre kiérve már tényleg az égi csillagok következtek. Bár jöttek-mentek felettünk a fátyolfelhők, így is sok mindent megfigyelhettünk és megismerhettünk Szabó Balázs segítségével. Eleinte sűrűbb volt a felhőréteg, így tényleg csak egy-egy fénypontot lehetett látni szigetszerűen. Izgalmas játék volt tippelgetni, mely csillag lehet, és egyben lehetetlen is, hiszen semmilyen viszonyítási pont nem volt igazán adott ehhez.

Aztán szép lassan egyre többen fedték fel magukat, és már csillagképek részletei is kirajzolódtak.

A Nagy Göncöl hamar meglett, a szekér hátuljának meghosszabbítása pedig rámutatott a Sarkcsillagra (Polaris) is. Ez a csillag azért is érdekes, mert éppen észak felé mutat (vagyis a Föld tengelye mutat nagyjából a Polarisra), és egész évben állandó helyen található meg (pontosabban szabad szemmel alig észrevehető az elmozdulás). Minden más csillagkép pedig e pont körül forog, amit különleges élmény volt elképzelni az eget bámulva.

Az érdekesebb és látványosabb csillagképek, mint a Hattyú, a Cassiopeia, a Lant vagy a Sas pedig mindannyiunknak megadták a felfedezés érzését. Még az sem vette el a kedvünk, hogy a felhők folyton bekúsztak elénk, mert így még izgalmasabb lett az égbolt. A csillagok felbukkanására való várakozás pedig a pillanatot is felemelővé és értékessé varázsolta.

A csillagképek mellett más csillagászati témák is előkerültek. Mesélt nekünk Balázs a Világegyetem elképesztő méreteiről és távolságairól, melyhez képest még a szokásosnál is kisebb pontnak érezhettünk magunkat.

A hatalmas távolságok és a több milliárd galaxis, csillagrendszer, csillag, bolygó gondolata pedig arra is ösztönözhet minket, hogy megbecsüljük különleges és semmi máshoz nem fogható világunkat.

Bár vele ezúttal nem találkoztunk, a Nap maga is érdekes a csillagok működése szempontjából. Volt szó a fúzióról és a Nap életciklusairól, és arról is, hogyan jönnek létre a folyamat során fokozatosan egyre nehezebb elemek. Ha nem lennének a csillagok, létre sem jöhettek volna ezek, vagyis semmi azon elemek közül, melyek minket is alkotnak. Valóban igaz a mondás, hogy mind csillagporból vagyunk.

A természet ajándékai

A rétről visszafelé azon is eltűnődtünk, milyen apró pont a Földünk ebben a hatalmas Univerzumban, mégis mennyi csodálatos dolgot rejt. Ha belegondolunk, szinte minden, amit életnek nevezünk és jelenleg is ismerünk, e bolygó vékony határvonalán található meg, szárazföld esetén a kőzetburok (litoszféra) és a légkör (atmoszféra) találkozásánál, vagy a vízburokban (hidroszféra). Csak kevés olyan élőlény van, mely ettől a vékony élő vonaltól vagy a víztől lényegesen eltávolódik, a madarak mellett például az ember képes erre repülői által és űrutazásai során.

Ez is egy határvonal, egy peremterület, amivel a cikk is indult. Ennek a sokszínű és diverz vonalnak pedig igazán sok ajándéka van. Ezzel zártunk túránkat is, hogy reflektáljunk arra, amit az este során az erdőtől és a csillagoktól kaptunk.

Legyen szó csendről, esőillatról, nyugalomról, közösségi megélésről, a szentjánosbogarak földi vagy csillagok égi fényéről, mindenki haza tudott vinni valamit, amit a kölcsönösség jegyében a természettől kapott. Mi pedig azt adtuk cserébe, hogy megfigyeltük ezeket a lenyűgöző szépségű jelenségeket és vigyáztunk rájuk, majd tovább is adjuk másoknak, jó ajándékhoz illően. Például ebben a cikkben is.