Pusztából szárazkert I. - Küzdelmeink története a szikrázó homokkal és aszállyal

Csaknem 60, főleg szárazságtűrő cserjével és évelővel lett gazdagabb a Művelődési Ház előtti park Lakiteleken. A közösségi összefogással létrejövő kísérleti kert célja a jövő kihívásaira való felkészülés, a múlt küzdelmeinek megismerése mellett.

Szürke fellegek és szemerkélő vízpára takarta be Lakiteleket egy március végi szombat délutánon. Ritka alkalmak egyike volt ez. Hosszú hetekig egy csepp eső sem áztatta a park száraz homokját, ahol csak a legszívósabb, apró termetű növények és fűfélék élték túl a megpróbáltatásokat.

"Szikra a Kecskemét Szaharája. Egy tenger, homokból. Azóta már megfogták a faültető unokák, akkor még szabad volt a homok, s futott, vándorolt, hömpölygött a végtelenbe megszakadozott hullámokban, tetszése szerint. Köröskörül végtelen darabon sem víz, sem növény; a nap liliom-színekben szórja verőfényét a milliárd apró homokszemekre, melyek mozognak, hömpölyögnek szemkápráztató gyorsaságban, mintha ezer meg ezer láthatatlan seprő dolgozna szüntelen, vagy hogy csak a napsugár mozog és ugrándoz rajtuk."

Így ír Mikszáth Kálmán A beszélő köntös című művében Szikra pusztáról, aki hajdanán Kecskeméthez tartozott Felsőalpár puszta szomszédságában. Később a puszták egyesítésével jött létre a mai Lakitelek, de a szikrázó homokszemek azóta is jelen vannak az életünkben és a kultúránkban.

Ahogy felmenőink gyümölcsfákkal és szőlőkkel kezdték el megkötni a homokot, úgy vetettünk bele mi is magunkat az ültetésbe. A Színeskert, a CSAK csoport és a Lakiteleki Petőfi Sándor Művelődési Ház hagyománnyá vált magbörzéjét színesítve hirdettünk közösségi ültetést, hogy így szőjük újra társadalmi és ökológiai szövetségeinket.

Nagy örömünkre a régóta várt esőcseppek ellenére is sokan csatlakoztak ehhez a közösségi összefogáshoz. A lelkes csapat egyetlen óra leforgása alatt törte fel a homokot és ültette el csaknem 60 növénytársunkat, akik reményeink szerint hozzánk hasonlóan gyökeret eresztenek majd a Szikra puszta homokjába.

Újra-kapcsolódás a múlttal: nem volt mindig ilyen park?

Mi lehetett vajon húsz, ötven vagy kétszáz éve ott, ahol ma jól ismert tereink, parkjaink állnak? Kik tarthatták otthonunknak azt a tájat, amiben ma mi éljük rohanó hétköznapjainkat? A közösségi ültetésünk alapgondolata ezekből a kérdésekből is táplálkozott.

Falunk múltját kezdtem el kutatni az ősszel egy egyetemi projektmunka kapcsán, és szerencsére bőséges forrásanyag segíti ebben a munkámat. A fent idézett szépirodalmi részlettel, Szikra puszta és Felsőalpár benépesülésének és a homok megszeliditítésnek történetével a 2001-ben megjelent Lakiteleki Olvasókönyv és Millenniumi Krónikában találkoztam először, melyet Czinege Edit, Harmatos Áronné, Olajos István és Tábori Kálmán állítottak össze további, a helyi közéletben meghatározó szerzőtársaikkal.

Magyarország (1782–1785) - Első Katonai Felmérés: a mai Lakitelek területe látható a térképen. Jól kivehető a tőserdei Tisza-ág, még a folyószabályozás előtt, valamint a homokbuckás puszta a magasabban fekvő részeken.

Felmenőim anyai és apai ágon is az 1800-as évek közepén költözhettek ide Kecskemétről, amikor még a két puszta a városhoz tartozott. A török kor elnéptelenedése után állattartással, majd a 18-19. század fordulójától egyre inkább földműveléssel foglalkoztak a környékbeliek.

Magyar Királyság (1819–1869) - Második katonai felmérés: már jól kivehető Szikra és Felsőalpár puszták elhelyezkedése, a folyószabályozás kezdete, valamint a Tisza csúcsánál a híres Szikra csárda.

Egy országos tragédia aztán furcsa módon lehetőséget is teremtett a század második felében: megjelent a filoxéra (szőlőgyökértetű) az országban, a járvány a hegyvidéki szőlőkben óriási pusztítást végzett.

A kártevő azonban velünk ellentétben nem szerette a homokot: az alföldi talajon nem volt képes megélni, így a homoktenger arannyá változott.

A szikrai szőlőtermesztés gyorsan formálni kezdte a tájat, és megélhetést nyújtott a helyi parasztcsaládoknak. Nem volt ez másként a Művelődési Ház környékén sem, és itt érkezünk vissza utazásunk kiinduló helyszínéhez: ahol most konkrétan a szárazságtűrő növényeket ültettük, ott a beépülés előtt feltehetően szántó lehetett, de voltak gyümölcsösök és szőlők is a környéken. Erről már nagypapám, Kalló László mesélt nekem, amikor a hely történetéről kérdeztem az ültetésre készülve.

Jól kivehető a mai Művház és a park helye ezen a 19. századi kataszteri térképen. Az "Ughi út" törése (a kanyar a mai Óvodánál) után, Tiszaug felé haladva balra eső rész volt az, ahol ültettünk. (Habsburg Birodalom - Kataszteri térképek (XIX. század))

Tősgyökeres lakitelekiként (már a nagyszülők, vagyis az én üszüleim is itt éltek) elmesélte azt, hogyan épült be fiatalkorában a falu ezen része, az 50-es, 60-as évektől kezdődően. Az eredeti településmag a mai Széchényi körút által közrefogott részen, nagyjából a Bem utcáig terjedt, ez látható az alábbi 1941-ben készült katonai felmérési térképen.

A lakiteleki "ősfalu"látható ezen az 1941-es térképen. A Széchenyi körút mai Művház felőli része még nem épült be ekkor, csupán a másik oldalon voltak már utcák. (Magyarország Katonai Felmérése (1941))

A téeszesítés alatt a szikrai és felsőalpári tanyavilágban élőket fokozatosan költöztették be, hogy a mozaikos tájszerkezet helyett nagytáblás, intenzív művelésre váltsanak. Ekkor épültek be például a mai Hunyadi és Táncsics utcák, ahová apai nagyszüleim, Cs. Kovács János és Bende Margit is kényszerültek, családjaik szintén több generáció óta éltek a felsőalpári tanyavilágban a családfakutatásaim alapján.

A falu később tovább terjeszkedett, és idővel a szőlők, gyümölcsösök, szántók helyét a Lakiteleki Eötvös Loránd Általános iskola (udvarán a Színeskerttel), a Művház, a Hivatal épülete és az ültetésünk helyszínét adó park vette át. A Hivatal, vagy akkori nevén a Tanácsépület a második világháború után épült nagypapám emlékei szerint, vagyis 1952-ben már állhatott, de a Tanácsterem később épült csak hozzá.

Az az 1960-as években, a CORONA kémműhold felvételein már látható a fokozatos beépülés, és a Művház épülete vagy annak helye is kivehető fehér foltként. (Forrás: Arcanum)

Bizonyos "fekete kisasszonyok" több földdel is rendelkeztek a mai Művház környékén, akik bár maguk is foglalkoztak falusi, paraszti munkákkal, embereik is voltak nagypapám elbeszélése szerint. Férjeik nem voltak, így maguk kezelték a teljes birtokot. (Ezt a történetet szeretném mélyebben is felderíteni, szóval bárki rendelkezik információval, hálásan veszem a megkereséseket.)

Otthonra lelni és őshonossá válni a kölcsönösségen keresztül

A homokkal együtt éltek tehát felmenőink. Küzdöttek vele, megtörni és megszelidíteni igyekeztek, és közben a homok is megszelidítette őket. A zord világ hol küzdelmeket, hol lehetőségeket kínált, és talán nem véletlen, hogy oly sokan oly mély gyökeret eresztettek e tájban.

Ültetésünk célja is éppen ez volt, hogy újra kapcsolatba lépjünk a minket körülvevő tájjal, a benne élő emberi és több mint emberi lényekkel, a talajjal. Az ültetés alatt megérintettük, túrtuk, formáztuk a homokot, kezeink által víz és értékes növények kerültek a száraz pusztába. Elültettük és megöntöztük őket, gondoskodtunk róluk. Ők pedig viszonozzák majd ezt azzal, hogy idővel virágba borulnak, beporzókat táplálnak, vizet raktároznak, javítják a mikroklímát és gyönyörködtetnek bennünket.

"A növények a föld és az ember közti kapcsolat újrafonásában is kiemelkedő szerepet játszanak. Egy hely akkor válik otthonná számunkra, amikor fenntart minket, amikor testileg és lelkileg egyaránt tápláló. Ha újra akarunk teremteni egy otthont, a növényeknek is vissza kell térniük" - írja Robin Wall Kimmerer Szentperjefonat című könyvében, amivel a programötlet megszületésére is hatással volt.

A kölcsönösség megélése a következő lépés a hellyel és a múlttal való kapcsolat után. Az összefogás erőfeszítései által, a közös munka eredményeként az új szárazkert már nem csupán ökológiai, hanem eszmei értékkel, közösségi és kulturális jelentőséggel is bír. Ezt jelenti az a mondat, hogy ökológiai és társadalmi hálót egyaránt szőttünk az ültetés során.

Minden alkalommal, amikor elsétálunk a kert mellett, most már eszünkbe fog jutni azoknak a hozzájárulása, akik akár növényekkel, akár tudással, akár munkával hozzájárultak a létrejöttéhez. A növények nem pusztán növények, hanem személyiséget kaptak, és fontossá váltak számunkra. Ahol pedig sok, számunkra fontos ember és több mint emberi lény él, és ahol gyökeret eresztve kapcsódni tudunk a talajhoz, ott lesz lakóhelyünkből élőhely, településből valódi otthon.

Ismét Robin Wall Kimmerer szavait idézve:

"Itt kapjuk meg ajándékainkat, és itt kell eleget tennünk a felelősségeinknek. Honosítottá válni azt jelenti, hogy életvitelünkkel figyelembe vesszük a gyermekeink jövőjét, és úgy viseljük gondját a földnek, mintha az életünk és minden rokonunk élete múlna rajta. Mert ez így is van."

Rugalmasan ellenálló szövetségek jelentik a jövőt

Az egyre súlyosbodó környezeti és társadalmi problémák megoldása ebben a helyi gondoskodásban és szövetségépítésben rejlik. A Művház park első szárazkertje sok-sok ember összefogásával jött létre, de az elültetett növények, és a reményeink szerint hamarosan megjelenő beporzók és más állatok, vagy éppen a gombák ugyanúgy szövetségeseink.

A kert most a park kisebb szegletét teszi ellenállóbbá, és az célunk, hogy a változásokat megfigyelve és kreatívan használva újabb és újabb hasonló szigetet hozzunk létre a faluban.

Ezek pedig idővel összefüggő ökológiai rendszerré állhatnak majd össze, melyben a közterületek zöldfelülete és a fenntartható magánkertek is összekapcsolódhatnak.

Ezekkel ellenállóbbá tehetjük a környezetünket, ami így segíthet a klímaváltozás okozta nehézségekkel való megküzdésben. Felkészülhetünk például a hőhullámokra, a súlyos aszályos periódusokra vagy a hirtelen lezúduló nagy csapadék eltározására. Arról pedig a második részben írunk majd, konkrétan milyen ökológiai szerepe lehet a szárazkertnek, milyen növényekkel léptünk szövetségre, és hogy mit tehetünk még ezen túl települési szinten a fenntartható jövőnkért.

Zárásként pedig összegyűjtöttük emberi szövetségeseinket is, akik nélkül nem jöhetett volna létre ez a szárazkert. A tervezést és ültetést Szelesné Kása Ilona vezette, szakmai tanácsokkal és szárazságtűrő növényekkel Tálas László Máté látott el minket. Eszközökkel, mulccsal és vízvételi lehetőséggel a Laki-Park Kft. segítette a program megvalósulását Heinrich Gábor vezetésével. A növények egy részének vásárlását a Színeskert Alapítvány biztosította, de nagyon sokan hoztak saját növényeket is. Köszönjük ezeket a csodás, közösségi hozzájárulásokat mindenkinek!

A program kidolgozásában Lendvai Edittel, Dósa-Győrfi Zsuzsával, Pongrácz Mártával és Fehér Istvánnal dolgoztunk együtt. A délután során Kéri Károly és Szabados Zoltán munkája segítette a program sikerét. Sokan mások is részt vettek az ültetésben, akiknek szintén hálásak vagyunk a részvételért.

Az ültetésben egyébként minden korosztály jelen volt: a jövő generációját képviselve általános iskolás fiatalok és az ő jövőjükért is cselekvő idősebbek együtt dolgoztak a fenntarthatóságért.

Vagyis elmondhatjuk, hogy egyszerre szőttünk ökológiai és társadalmi megtartó hálót, emberi és többi mint emberi közösségeket.

Az első rész ezekről az emberi szövetségekről szólt, a második részben pedig a több mint emberi lények kerülnek fókuszba a szárazkert kapcsán. A harmadik fejezetben a Mag- és növénycsere, közösségi ültetés eseményünk további részéről is beszámolunk majd, amit a CSAK csoport, a Petőfi Sándor Művelődési Ház és a Színeskert közösen szervezett, és Lakitelek Önkormányzata támogatott.

---

Ha ötleted, információd, kiegészítésed lenne a témával kapcsolatban, esetleg szívesen csatlakoznál ehhez a szövetségépítéshez, keress minket bátran Facebookon, vagy a szikramag@gmail.com címen!