„A legfontosabb célom, hogy az emberek minél közelebb legyenek az Úristenhez”

Kókai Géza tizedik éve szolgálja lelkészként a Lakitelek-Nyárlőrinc Református Társegyházközséget. A jubileuma alkalmából készítettünk vele interjút, melyben beszélgettünk az egyházhoz kapcsolódó ősélményéről, arról, hogy hogyan vált lelkésszé, a fiatalok helyzetéről és a jövőbeli terveiről is.

Szerző: Beke Bálint, Fotók: Magyar Péter

Kókai Géza 1986-ban született, Tiszakécskén nőtt fel és ott kezdte az általános iskolai tanulmányait ’91-ben, ahol első osztálytól hittan órára járt. Apai ágon református, míg anyai ágon katolikus családból sz    ármazik, de mindhárom testvérével a református vallást kapták szüleiktől. Egészen kiskorától kezdve együtt élt a református egyházzal, és hamar érezte, hogy el tudná magát képzelni lelkészként is. Az álmai pedig teljesültek is: tizedik éve szolgálja a Lakitelek-Nyárlőrinc Református Társegyházközséget.

Mi volt az ősélményed, a legelső emléked a református egyházzal?

Kettő ősélményem van és mindkettő esetben első osztályos voltam. Ültünk a hittanórán, hitoktatónk, Hegedűs Béla fölrajzolta a táblára a református templom tornyát, rajta a három jelképet: a gömböt, a csillagot és a kakast. A saját füzetünkbe nekünk is le kellett rajzolnunk. A másik emlékem a hittanos évzáró első osztály után, ahol kaptunk egy kis könyvecskét, amiben a teremtés hét napja volt. Ezek a legelső élményeim a református egyházzal kapcsolatban.

Mi volt az útja, hogy lelkész lettél? Mikor fogalmazódott meg benned igazán?

Nem mondtam senkinek, de kisiskolásként is emlékszem, hogy az járt a fejemben, hogy mégis milyen jó lenne lelkésznek lenni. Jártam gyerek istentiszteletre, meg úgy mozgott a gondolat bennem, de tényleg az égvilágon senkinek nem beszéltem erről. Aztán ez idővel egyre inkább megerősödött. De nem tudom, honnan volt bennem ilyen irányú vágy, bizonyára Istentől.

Nálunk a református egyházban konfirmáció van, ami olyan, mint a római katolikusoknál az elsőáldozás és a bérmálkozás egyben. Ez egyházi szempontból a felnőtté válás. A konfirmáció után az egyik osztálytársammal, barátommal továbbra is jártunk templomba. De még ekkor is volt bennem bizonytalanság, leginkább azért, hogy nehéz lehet elvégezni a teológiát. Akkor már hallottunk róla, hogy a Biblia eredeti nyelveivel is foglalkoznak, ami a héber és a görög, és hogy ez megugorhatatlan szintnek tűnt.

Azonban csak nem hagyott ez a gondolat, és a református iskolában lehetőségem volt arra, hogy hittanból érettségizzek. Úgyhogy én már 10. év végén a hittant választottam fakultációnak, akkor viszont már föl is vállaltam a tervemet. A lelkészem is mondogatta, hogy gondolkodjak el a lelkészségen, ő látna ebben fantáziát.

Ezzel kapcsolatosan a legmarkánsabb történet most jut eszembe: az adventi időszakban mindegyik gimnáziumi osztálynak jutott egy vasárnap, és az adventi istentiszteleteken a diákok voltak a liturgusi szerepben is. Vagyis ők mondták az összekötő szövegeket, az éneket ők jelentették be és a fohászkodást.

Kilencedikben megkaptam ezt a feladatot, és az egyik tanár, aki egyben presbitere is volt a gyülekezetnek, odajött és azt mondta: szerinte lelkésznek kéne lennem. Ez is megerősítő volt.

Hittanból sikerült is az érettségim, majd felvételt nyertem Budapestre. A héberrel és a göröggel valóban megküzdöttem, nem mindig voltkönnyű menet, de végül ez is azt mutatja, hogy az Úristen lelkészként akart látni.

10 éve szolgálod a helyi közösséget, milyen különbséget érzel az első évedhez képest?

A szomszéd településről jöttem, mivel a teológia után öt évig Tiszakécskén voltam beosztott lelkész. Nyilván a szomszéd gyülekezetre volt némi rálátásom, sok mindent hallottam. Egy-két embert ismertem is a gyülekezetből. Sőt, volt, hogy az elődömet, Szabó Tamást jöttem helyettesíteni.

Voltak benyomásaim a gyülekezetről, de az eleje az mindenképp az ismerkedés időszaka volt.

A különbség a 10 évvel ezelőtti, meg a mostani között, hogy úgy érzem, megismertem a közösséget, ami befogadott, ennek legfőbb jele, hogy megosztják velem az életük bizonyos részét.

Megosztják az örömeiket is, például, amikor keresztelő van, ha gyermek vagy unoka születik, ezek mindig nagyon szép alkalmak, vagy ott vannak az esküvők is, amely szintén az élet kiemelkedő pillanata. De megosztják a szomorúságukat is. Elmondják, amikor egy betegség vagy gyász nyomja a lelküket. Épültek a kapcsolatok, ezen alkalmak által is egyre jobban megismertük egymást.

Országosan ismert az a jelenség, hogy egyre több fiatal fordul el a vallástól, így az egyházaktól is. Helyben hogyan szeretnétek a fiatalságot bevonni a közösség életébe?

Ezt kezdetektől fogva én is nagyon szerettem volna. Két frontos harcot vívunk, ha fogalmazhatok így. Először is, a gyerekeknél kezdődik minden. A hittanórák az iskolában előttem is folytak, ezeket nyilván folytattuk, és ezeket kiemelt alkalmakként kezelem. Lakiteleken volt gyerekistentisztelet korábban is, ezt is folytattuk, viszont elkezdtük Nyárlőrincen is. Lakiteleken a felnőtt istentisztelettel együtt van gyerekistentisztelet, Nyárlőrincen pedig szombat délelőtt jönnek el a gyerekek, ahol az ő nyelvükön beszélgetünk a Szentírás tanításáról. Nyilván ez nem olyan istentisztelet, hogy ülnek hatvan percig és hallgatnak, hanem sokkal interaktívabb formában szervezzük meg.

Tavaly elkezdtük Nyárlőrincen az ovis hittant, hogy a legkisebb korosztályhoz eljussunk, ebben a tanévben pedig már itt, Lakiteleken is belevágtunk.

Az ovisok nagyon nyitottak, sok léttel kapcsolatos alapkérdésük van. Például honnan jövünk, vagy hogy hogyan született Isten? Ez egy teljesen alapkérdés, aminél általában a szülők is elakadnak. A maguk szintjén az ovisoknak ezek nagyon fontos és nagyon súlyos kérdések.

Oviban elkezdjük, iskolában folytatjuk, amiben nyilván fontos állomás a konfirmáció, de nagyon sokszor az a jelenség, hogy a konfirmáció után eltűnnek a fiatalok. Ez a másik frontja a harcnak, az ifjúsági közösség kialakítása a gyülekezetben. Párszor már én is nekifutottam, de általában kifulladt. Most jutottunk oda, hogy a szomszédos szentkirályi és a tiszakécskei gyülekezettel elkezdtük, hogy havi rendszerességgel van egy ifjúsági alkalmunk. Vándorlunk egyik helyről a másikra, és most azt érzem, hogy ez bejött.

Régen heti rendszerességgel voltak ifik, de azt látom, hogy a gimis korosztály iszonyatosan elfoglalt és iszonyatosan leterhelt, túlterhelt.  Heti két órát nem tudnak erre áldozni, de havonta egyszer ebbe a nagyobb közösségbe szívesen jönnek. Ráadásul négy településről jövünk össze, ami azt jelenti, hogy sokan vagyunk.

A kiinduló pont az, hogy van egy jó élmény a nagyobb közösségben, amiből lehetnek házasságok, református családok. Ha a jövőt nagyon előre akarom vetíteni, akkor ennek lehetnek áldásai, így próbálkozunk, de nagyon nagy az elsodródás.

Ilyenkor azt remélem, hogy egyszer az életüknek lesz egy olyan pontja, amikor tudják, hogy hova jöhetnek vissza.

Lehet, hogy most eltűnnek, vagy elveszítjük őket, de nem tudhatom, hogy tizenöt év múlva eszébe jut, hogy igen, hát tényleg lehet, hogy a református egyházban nem is volt olyan rossz, és akkor visszatalál.

Zárásként egy személyesebb kérdéssel készültem. Milyen jövőbeli tervekkel rendelkezel, mint lelkész, tűztél-e ki célokat magadnak?

Ha nagyon materiálisan akarom megfogalmazni, akkor azt mondhatom, hogy a legközelebbi célunk a lakiteleki templom felújítása, mert 1929-ben épült, úgyhogy 2029-ben lesz 100 éves az épület. Nagyon szeretnénk, hogy kívül-belül megújuljon. Reméljük, hogy ez megvalósul.

Ha a lelki célokat nézem, és lelkészként ezek az elsődlegesek, akkor pedig az, hogy akik a közösséghez, Krisztushoz tartoznak, azok egyre szorosabban tartozzanak hozzá.

Aki kicsit messzebb van, az lehet, hogy csak egy lépéssel, de ha közelebb jut Jézushoz, akkor már megérte. Ez a legfontosabb célom: az emberek minél közelebb legyenek az Úristenhez.